Kéttenyérnyi zsebméret

Zsebre tettél.
Elég mélyre,
hogy ne hagyj el,
ha leülsz a fűbe.
Akkor is csak arra gondolsz:
az idén a fecske is itt marad.
Zsebre tesszük őt is,
vackolódjon a szárnyunk alatt
Mert maradsz te is
mélyre bújva,
pitvaromban meglapulva.

Gabaly lesz belőlünk
lelkemből fecske,
hajamba fonom minden dalát,
hogy a telet zöldre fesse.

Kedves, ha fázik már a lába, 
eztán engem tegyen a forró teájába.

Játék

te magasra tetted a lécet

én ráültem, meglökted

hinta lett belőled,

becsaptuk a szelet.

Kipp-kopp. Te kopogsz.

Gondoltam az ingen:

Ha egy picit lennebb hajolsz,

lecsusszanhat minden.

Esel te és lesek én,

kergetőzünk egy rét közepén.

Játsszunk Mát, hogy

Holnap ne legyen tétje.

Egyszer vala, hol

kockás lett a Hold sötétje.

(V)akarni

Először:

Megnyálazom, attól jobb lesz.
Ragadok
minden sebem nyálszagú.
Viszket, hogy vakarni akarjam.

Aztán:

Kérlek, fújd meg!
Erő sebben.
Leheleted melegétől izzad
bőröm minden pórusa
Gyöngyök csiklandoznak
hogy még jobban vakarjam akarni.

Végül:

Mindegyis, hogy akarni, vakarni
Kivágom én!
Te majd úti lapit hozol és
rácsókolod minden sebemre.

Mélyvíz úszóknak

Úgy van ez, hogy
te a vízben
én a parton
nincs különbség rangsor
te sót fröcskölsz szembe
én pipettával eresztem
a szemből
mert tengernyi szóban fuldokolsz
míg én homokot köpködök.

Ússz csak!
bennebb, ahol már
nem éri a láb a medret

Ha elég mélyre süllyedek
Ja nem, a homok nem olyan.

Hangtalan nyögések

Zsákban hozza a levegőt,
von-szol-ja.
Száját összeszorítva kérdezi,
hogy hol a kincs, meg
egyáltalán.
Fulladj csak, szép dolog a
sze-

Fél e-k és egész
mássalhangzók, hogy
üssön.
Mellbevágjon,
recés késsel
Bomlik a csomó
zúdul a levegő
Fulladj csak, szép dolog a
sze-re

Nyalogatjuk azt, ami
nincs
Mert sebet álmodni bárki tud,
vérben ébredni
csak én
Hogy aztán
elfogyjon a vécépapír
és szebb legyen a
lét.

Szebb lesz!
Virágot ont
vér helyett,
hogy a kés a polcon,
én túl alacsony.

Fulladj csak, szép dolog a
sze-re-le.

(nagy levegő, mégegyszer!)

Fa vagyok

Fa vagyok,
tavasz van.
Árnyékom a hátadra vetülve
beleivódik bőröd mélységeibe.
Rügyet bontok
épp ideje, ideje,
mondhatnád.
Hallgatsz inkább
mert pattanok
rügy vagyok
lekoptam hátadról
(érzed még ágaim
tudom)

Tél van
megpihensz rajtam
madár, ami vagy
Nem engem szarsz le,
a padot.
Ág vagyok
roppanok
(fáj a hátad,
ugye)

Bennem laksz
bogár vagy
hátadon viszel
Ősz van
kellek még.
(kellesz már)

Levél vagyok,
kapaszkodok
kérgemnek dőlsz,
pont jó helyen
tartalak.
Nyár van
fa vagyok
(fa leszek)

Átcipeltél már
minden évszakon
gyökeret eresztve
utazok hátadon.
Itt maradok
vá-lás, vá-lás
te-to-vá-lás.

Befejezetlen maradások

Mint levágott haj a kagyló szélén
kádban fekvő térded habja
Késen hagyott alvadt vérén
kettétörött vágy darabja
Fésűben a fáradt hajszál
fogad közt a muszáj ragja
Fejemben a hangod kószál
elmosódott szavad rangja

Így maradok én is
pont nélkül
bevégezetlen

Személyes (név)mások

Mindennek megvan a maga helye.
Ezt hajtogatta,
és visszatette
a tojásokat az ünnepi asztalra.

Sose jó úgy, ahogy.
Mindig úgy kell, ahogy.
Én, te, ő, mi, ti, ők.
Első kettő előnyben.
Mindig követik egymást.
Követnek egy mást.
Ilyen sorrendben.
Mert ha kettő van, hát
párosan szép az élet!
Ő meg, igazán
csináljon, amit akar.
Mi jól megvagyunk,
kivéve,
amikor rosszul,
és amikor nem vagyunk.

Tá-ti-ti-tá-ti-ti.
Idegeken zongoráznak.
Shh. Jobb, ha hallgatsz.
Sose hallgatsz.

Úgyszeretlekmajdmegeszlek.
Megállazeszedhaeszed.
Bolondakisír.
Árulkodójúdás.
Nincsispirostojás.

Felszedem a padlóról.
Én. Én. Én.
A tojást.
Mögöttem állsz.
Te. Te. Te.

Az asztalról lebillen a kés.
Mindennek megvan a maga helye!
Piros lett a tojásnak a sárgája.

Te. Te. Te.
Én. Én. Én.
Te. Te. Te.
Én. Én.
Te. Te. Te.
Én.
Te. Te. Te.
Befogtad a számat.

(Na, ezt takarítsd fel!)

Juan Carlos nem akar meghalni

Napok óta arra ébred, hogy nem kap levegőt, mert folyton bedugul az orra. Mindig megbeszéli a többiekkel, hogy este majd vizes törülközőt raknak a fűtőtestre, hogy ne legyen olyan elviselhetetlenül száraz a levegő. Aztán éjjel, ha hazaérnek már a francot se érdekli a levegő páratartalma.

Reggel szimmognak és krákognak.

"-Meleg van, túl meleg!"

Homályosan látja még a szobát, a tavaszi nap égeti az arcát. Felül ágyában, beméri papucsának párját, majd odamászik hozzá. Minden csütörtökön egyedül van. Forgatókönyvíró. Telenovellát ír. Meg akarja ölni a főszereplőjét, hogy legyen már vége. Csak még nem tudja, hogyan.

Az ablakhoz vánszorog, a párkányról az asztalra pakolja az olajas serpenyőket és levegőt enged a szobába. A huzattól kinyílik az ajtó és hátracsapódik. A közös konyhában mosogató lány úgy bámul rá, mintha a 7-es szobában még sosem állt volna emberfia. Vizsgálgatja az író szakadt alsónadrágját. 

"-Kínos reggeli merevség."

Pár hosszú másodpercet még állnak egymásra bambulva, majd a lány összeszedi elmosott tányérait és elviharzik. Az író negédes pillantást vet szakadt alsójára, becsukja az ajtót. A szomszéd szobából kiabálás hallatszik: 

"-Kurva galambok! Hogy minden áldott reggel pont ide!"

Vállat von, majd rágyújt. Maradt még pár korty a tegnap esti kávéból, azt leerőszakolja torkán és bekapcsolja a tévét.

"-Időjárásjelentésünket láthatták. A viszont látásra!"

--Háh! -felszökik az ágyból, előveszi kéziratát és írni kezd:

"Juan Carlos kedvesével sétál a hátsóudvaron. Bűnős, izzadó tenyerét Esmeralda meztelen vállára helyezi.

-Furcsa egy tavasz! Hőguttát kapni márciusban."

Hirtelen az asztalra csapja tollát, kinyitja az ablakot és kiugrik.

A szomszéd párkányán csipegető kurva galambok elmondása szerint az író ugrás közben ezt kiáltotta: 

"-Megdöglesz, Juan Carlos! Ha addig élek is!"

Mivel az épület 7-es szobája maximum az első emeleten helyezkedhetett el, a forgatókönyvíró jelenleg kómában fekszik az intenzív osztályon, abból a sajnálatos véletlenből kifolyólag, hogy a 7-es szoba ablaka alatt aznap reggel egy világoskék Opel Corsa parkolt. 

"Esmeralda a hátsóudvaron vörös rózsáit öntözi a márciusi kánikulában."

Fogaskerék

Megjavítani olyan dolgokat, amik elromlottak. Ez volt a szakmája. Fogaskerekek közt érezte otthon magát, a kanapén érezni lehetett a gépzsír szagát. Beleivódott a sok év során.

Egy-két fogaskerék talán még most is bujkál az erkélyen. Lopta őket, a "jó lesz ez még valamire" okáért.

Akkoriban azon kívül, hogy néha-néha elcsent egy fogaskereket, ami igazából senkinek sem hiányzott, nem ártott senkinek.

Igencsak modoros és makacs embernek ismerték. Sokszor összeültek a munkatársakkal kanasztázni. A borszagú kacagás behallatszott a gyerekszobába. Ilyen esték után a hamutálak alapos mosásra szorultak. 

Asszony a háznál, még mosolyog. Még és már. Mert az akadozott nyelvű mondatoktól, amik egy bűzös szájból hangzanak el, nem mosolygott. Akkor is csak lefelé görbült a szája, amikor a férfi kivette  kezéből a söprűt és kettétörte a nyelét.

Van az az érzés, amikor annyira megijed az ember, hogy hirtelen elmelegedésében a nadrágjába csinál. Egy-két cseppet. Nem kell több ahhoz, hogy megszégyelje magát és sírni kezdjen.

Ilyesmit érezhetett akkor az asszony. 

Nem verekszik. Csak nem szereti, ha megmondják neki, mit és hogyan csináljon. Azt a mondatot sem szereti, hogy 'Ne igyál többet.'

Egyre többször hallja. Vagy inkább nem hallja. Mert nem akarja. Kényelmes. Mint a gépzsírszagú kanapé. Évek óta nem dolgozik fogaskerekekkel, mégis, ha igazán közel hajol az ember, a redők közt még érezni lehet azt az áporodott szagot.

Az évek teltével a modorosság kinőtte magát egy olyan emberré, aki saját tükörképével sem barátkozik. A gyerekszobába már csak a borszag árad. Kacaj nélkül. Néha egy cinikus megjegyzést követő mosoly. Ennyi maradt. 

Mert belekeseredtek a nincsbe. A kaparásba.

Mert a vak tyúk is, de a néma gyermeknek az anyja sem.

A nem kívánt mondatok listája egyre csak gyarapodik. Akárcsak a ráncok az arcán. Évek óta nem dolgozik fogaskerekekkel, de a redők között látni lehet az elromlott gépezetet, ami csak egy csavarhúzóra vár.

Jelmeztelen

Meztelenül kéne járjunk. Te is. Én is. Úgy mindenki.

Akkor tudnám, hogy ha hozzám jössz, nincs a táskádban ezernyi maskara, amiket levegővételenként váltogatsz.
Észre sem veszem, mert a saját jelmezeimmel vagyok elfoglalva. Mert ne hidd, hogy egyedül vagy. Hogy én jobb vagyok. Mitől lennék.
Kisebb a táskám. Ennyi. De csak azért, mert könnyű anyagból varratok. A tieid súlyosak, mégis hitelesek. Elhiszem neked, amikor Pán Péter vagy. 
Csak néha egymásra veszed őket. Akkor észreveszem, hogy két perce még Alíz voltál. Csodaország színei a talpadra ragadtak.
Hát köpök rád és a színházadra.


Ha egyedül vagyok, akkor veszem csak észre, hogy én is rétegesen öltözködök. A sárga-jelzés miatt...Mert még akkor sem vagyok meztelen, ha forró vízben fekszem. Egyedül. Nemhogy veled.

Nagyobb táskák kellenek. Nagyobbak.

Ébredés

Barna a haja és a lábujja kilóg a pokróc alól.
A pokróc alatt lusta manó fekszik, ő ilyentájt még mélyen horkol. A füleket kis fénybogarak csiklandozzák. Ők azok, akik reggelente végigtáncolnak az ébredő minden porcikáján.


Szépeket álmodhat, mert minden ébredése mosollyal kezdődik. Nagyot nyújtózva eltolja magától a lidércek összes komisz gondolatát. Ő nem ropog és nem ropogtat. Túl puha ilyen és efféle műveletek végrehajtásához.
Mégis a puhaság mögül reggelente egy nyers szempár kacsintgat, a száj különböző mondatokkal fűszerezi napjaink kezdetét:
--Már felkeltem! Csak beszéljetek kicsit lassabban, túl gyorsak vagytok. Nem bírlak követni.
--Kimehetnék a mosdóba, csak a lábaim nem engedelmeskednek...
--Zárjuk csak be az ajtót!-szól nekem, hogy üljek le mellé egy cigarettára.


Vannak napok, mikor ezek a mondatok nem hagyják el a száját. Helyette nagy, kerek szemeit a pokróc szélére ülteti; innen pislog és várja a világ lassulását.
Miután rájön, hogy hiába, úgyis ő kell utolérje; szemét is eltakarja, és visszabújik a manók és egyéb kis lények meleg vackába.

(így telnek hát reggeleim. Veled.)

Straight to number one

Egy. Kettő. Három. (Tízig számolok és kimegyek.)
Négy. Öt. Hat. (Még négy és végre csönd lesz.)
Hét. Nyolc. Kilenc. (Szexelni akarok.)
Tíz. (Fogd már meg azt a nyomorult kilincset!)

-Tízig számolok és itt hagylak... (Egy, kettő.)
-Nyolc órakor már a vonaton robogok...(Három, négy.)
-Valakinek határozottnak kell lenni végre...(Öt, hat.)
-Négy hónapja, hogy hozzám sem érsz...(Hét, nyolc.)
-Ki fogok menni ezen az ajtón, ha nem szólalsz már meg!(Kilenc, tíz.)
-Mondj valamit! Mondd, hogy csukjam be!

A nő letörli a tükörről leheletét, mély levegőt vesz, és a hálószoba felé veszi az irányt.

--Csukd be az ablakot. Hideg van már.

(Tízig számolok és ráfekszem. Most csak egyesével.)

-Tíz.

2011. szeptember

Return to sender

-Jóska, már megint nem nézted meg azt a kurva postaládát.


-Még, ha legalább melegebb éghajlatra küldtek volna. De vissza. Ide, ebbe a jelnélküli csendbe.
Én vagyok az első, de tudom, hogy jönnek a többiek is. Vannak még. Mert ugyebár minden csomagot visszaküldenek, ha egyszer nem kell a címzettnek.
Kár, hogy egyedül szar.
Beszélek neked, de itt bent a francot se érdekel, hogy mit mond egy húsdarab. 
Mert ennyi maradt belőlem.


De már jönnek! Háh! Hallom a lógó orrukat, súrolja a földet.


Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót; together we will live forever; jégből vagyok- meg fogsz fázni.
Mindenki egy péppé. 
Óvatosan a botmixerrel.
-Mert van olyan megoldás is, hogy összeállunk és előlről kezdjük. Egyszer csak megisznak. Megisszák a levét.


-Most tehát jól figyelj: úgy öld meg magad, hogy életben maradj.


(Szívdarab el, fények halkulnak. Taps.)

-Meglásd, Jóska, megbánod!

Változatok padon ülésre (bővítmény)

• Sárga az ég. A nap langyosan simogatja a megizzadt fűnyíró arcát. Korán kelt, hogy amikor nem látja senki, lehúzhassa cipőjét és mezítláb végigszaladhasson a frissen vágott nedves füvön.
  Padra ül, meztelen talpa alatt már ebédszünetet tartanak a hangyák. Mély levegőt szív fáradt tüdejébe. 
  
   Lassan gyűlnek a járókelők, a lábbelik visszakerülnek a lábra, indulj-t fújnak a vizes végtagra húzott zoknik.
  
   Végül is, boldog ember. Másodállásban.
  
  
• Korán érkezett. Az egyetlen üres pad a ráfröcskölt víztől csillog. A pad mellett egy kút árulkodik a történtekről.
  
   Zsebéből egy túlhasznált zsebkendőt húz elő. Olyan gyöngéden törli a vizet a padról, mintha egy nő testéről itatná fel a szeretkezés utáni izgalmat.
  Mire kényelembe helyezi magát, két vörös fürt csiklandozza meg nyakát.
  
   Kézen fogják egymást és elindulnak.
  A gyermekek tovább fröcskölik a padokat. 

Gargalizálás

1. "Forró nap alatt a fát szereted vagy az árnyékát?"

Nyár van. Emberek, akiknek a hónuk alatt labda nagyságú foltok árulkodnak a kánikuláról. Egy hűvös padról bámulod őket, a park kútja mellett.

Vízzel teli markodban megcsillan a megsárgult emlékezet. 

Szürcsöl. Kortyol. 


A jéghideg víz végigcsurog az álladon, mellkasodon a cseppek összeérnek.

2. "Még mindig nem tudom./Már megint nem tudom."

Reggel van. Magadraöltöd a földre dobott blúzt és rutinszerűen a mosdóba indulsz. Benyitsz, minden a helyén. Megengeded a csapot. Tükörbe nézel és letörlöd a tegnap esti mosolyt gyűrött arcodról. 

Langyos a víz. Öblít. Köp. Öblít. Köp. 

Beletörlöd vizes arcod a törülközőbe, az hűségesen az utolsó cseppig beszívja. 

Csupán egy apró fogkrémfolt árulodik arról, hogy az a rongydarab és arcod valaha találkoztak.

A kérdés csak az, hogy minek veszel a szádba, ha aztán úgyis kiköpsz?