Kedvesmindenkikedves.

Úszd meg, mertátúsznikönnyebbmintmeghátabbansincsnagykunszthajótvezetniilyenidőbentkénemaradnicsak
kibeszélvanodakintésmáresőkabátúsztáltemármindenfojóttennehainnálegykiskávétvágyatcsinál
hamárkimenninemtudtállszittésnemmozdulszhogymégamondatomatsemtudombefejezni.

Mert nem lehet, hogy kiírlak, és nem marad bennem semmi.

Huszonöt év

1984. Körülbelül. Göndör, szőke hajú, szikár fiatalember. Barlangász, fényképezőgép lóg a nyakában. Focizni is eljár, igazi sportember. Állása van, keres. Eladta a biciklijét, amivel a Traktor Gyárba járt minden reggel hétre. Abból vette a nyakában lógó masinát. 
Scărişoara jégbarlang.
A cseppkövek közt kattan a fényképezőkép. Alacsony, vékony hölgy. Barna haj, barna szem. Első közös fotográfia. 
Éljen az ifjú pár! Rövid udvarlás után házasság. Bútor vásárlás, prototípusok, közösködés. Nászút a tengeren. Nem mehet vízbe. Kettő helyett kell ennie.
Jön a gyerek. Ellentétes váltások. Leveleznek:
'--Tisztába tettem, de csak fél órát aludt.'
'--A kávé le van főzve.'


Apu bajszos lett és sokat jár focizni. Ha nyernek, iszik. Ha vesztenek, iszik. Szereti anyut. Anyu csinos. Összejárnak a szomszédokkal. Ilyenkor megkóstolhatom a csokilikőrt.


Lett egy testvérem. Azt hiszem anyu már nem is szeret. Azt mondja, most megoszlik a szeretet. Jobb lenne, ha egészben maradna. Anyu most itthon van és segít nekem megírni a leckét. Meghízott. 
Apu már nem focizik. Csak iszik és sokat alszik. És tévézik. De ha hazajön a munkából, ad egy puszit mindenkinek. Anyunak a szájára!


Anyu érzékeny. És mindig bocsánatot kell kérnünk, ha valami rosszat tettünk. Azt hiszem, hasonlítunk anyuval, mert én is sírok, ha kiabálnak velem.

Már nem veszekszem a nővéremmel. Összenőttünk, azt mondják. Csak akkor azt nem értem, hogy két egyidős ember miért veszekszik mindig.
Apu nem ad már puszit, és anyu sokat sír. Ülnek a közösen vásárolt prototípus kanapén, és azon vitatkoznak, hogy melyikük látta a tegnapi ötórás híradót.


De a tavaly apu azt mondta anyunak, hogy 'Szeretlek'. És anyu megpuszilta őt. A száján.
Apu a bajsza alatt azt mondta nekem, hogy büszke rám. Akkor láttam a szemében a sós vizek közt vitorlázni a szőke, szikár fiatalembert, fényképezőgéppel a nyakában. 
Anyu néha felkacag és butaságokat beszél. Ilyenkor magamat látom benne. És szeretem.
 Ha együtt indulnak el, anyu mindig belekarol apuba. 


Én azt hiszem, ők még szeretik egymást. Csak nincs idejük mondani.
A szívük ellentétes váltásban dolgozik, és a levelezés már nem divat.

Menj-ből az Angyal

"Békét és reménységet a háborgó szíveknek."

Lőnek. Hangtompító nélkül. Két lövés közt nyomasztó a csend. Színészek a talpukon: békét játszani barbibabák és kisautók nélkül.

Két perc sem telik és jön a következő golyó. Ezúttal a fejemet célozzák. (Húzzam be, azt mondja, még anélkül maradok.) 

Nem talált. Pedig: Jajj Istenem, milyen szar itt nekünk! Főleg ilyenkor.Disznófősajtban drótból van a kerítés, szalonnából a kutya, bejgliben a Dicsőség. 

-Ma még nem ehetsz belőle, szolidaritás a Jézuska iránt. (Ő sem evett meg minden hülyeséget, mielőtt megszületett.)

Angyalt vársz, és csillagszóróval hadonászol. 

Káposztát tömsz, aztán magadat. Hiányérzeted van, nem is csoda. A tavaly Kati-tészta is volt. 
Mert jóság az van. Csak pénz nincs, és az este sem Szent.

Menj-ből az angyal, folyik a sós lé

A sonkáé. A sonkáé.

Holnap fegyverszünet. Más néven Karácsony.

Vasárnap kapitulálok.
Ma hadd utáljam a holnapot.

(g)Átlós ágyak.

Reggel van, és én úgy várom, hogy kinyissa a szemét, mint a kutya a gazdája ébredését. Azt az egy mozdulatot, amiből tudja, hogy minden rendben van. Ma sem hagy el. 

Ráugranék, szaglászni a nyakába. 
Kutyakötelesség.


Az ólom hópehelyként lebeg a mi mozdulataink mellett. Most már biztos, hogy itt ragadok. Veled és benned. 
A lepedő összegyűrve hever a padlón. Ennél könnyebb a szerelem.


Végtagok ropogása. 
Fütyül a vízforraló. 
Mosolyogsz. 
Minden rendben. 

Szeretlek.

Oldódunk

 

Fel-, meg- és eloldódunk. 


Átmeneti álla(po)tok

1. Szép vagy. Elalszol és eltátod a szádat. Eltorzult arcok egy kései vonaton. 
 Arrébbtolnak, finoman utalva arra, hogy átlépted a határt: megébredsz, gyors mozdulattal letörlöd szád széléről az összegyűlt nyálat, rámosolyogsz, és a másik feledre fordulsz. Vég(-)tagok együttes zsibbadása. 
Dali módon elfolyt az idő. Feloldódott két szívverés között.


2. Ősz és tél küszöbén, résnyire nyitott ajtón át a szemedbe néztem, és láttam benne a pelyheket. Lassan földetérve olvadtak el. Az aszfalt még őrzi a nyári ölelések melegét. Kiolvasod belőlem a reszketve várt tegnapot. Két ismeret(el)lenes egyenlet. Majd megoldódunk, csak havaznál.


3. Egyszer csokorra kötöttelek. Messze van a cipő orra az én orromtól. Most sárban taposlak. 
Eloldódtál, cipőfűzőm.

Hűvös van itt.
Fiók exisztenciám.

Fiók ok.

Szűkülnek szívem szobái,
száz szekrényben szorulnak a szavak.

Egyik szobában te is jártál.
Ott is hagytalak.
Végtelenszer zártalak fiókba,
mégis kilógott a papír sarka.
A sarokban a fal kezd penészedni.
A maradjtól kéne szellőztetni:
ablak nyílik, 
az elhasznált szavak 
a fölösleges mondatok közé 
repülnek.
Ilyenkor tisztul(ok).
Tisztulnék.
De a papír sarka.
Minden fiókból kilóg
egy mondat.
Nem tudom bezárni.
Nem tudlak bezárni, 
szívem.
Rendet kell rakni, 
kiszedni minden használhatatlant.
Csak tudnám, 
mi az, 
mire még szükség van.

Végül minden
visszakerül.
Ábécé sorrendben, 
szerzők szerint szép sorjában.
Akár a könyvtárban, 
ahol csak akkor 
kerülsz le a polcról, 
ha már a sarkad 
sem látszik 
a vastag portól.


Egyszer magamat is 
berakom.
A legfelső fiókba.
Ahonnan
sosem látszik, 
hogy ki
a papír sarka.

Kapaszkodás

Ősz van.

Görcsös vackolódások időszaka.
A gondolatok fél lábbal az avaron, másikkal az ágak hegyébe kapaszkodva várnak.
Arra a pillanatra, amikor a két láb összeér. Táncol a szélben könnyed mozdulatokkal a jobb és a bal.

Egy levegővétel- egy levéllel több az avarban. Zöld a barnák közt.


Elmerültem az avarban, te a szavakban.
Nyakig vagyunk, vastag sállal.


Levél voltam az ág hegyén; avar voltál, csiklandoztad a talpam.
Leestem.
Kifogtál.
Zöld vagyok. Te barna.
Együtt megsárgulunk.
Hó lesz majd, és hideg.
Te csak táncolj, falevél, majd zöld ágra vergődünk!

Hazatalált a gyerehaza

Lett egy lány. Máris szeret. Nőnek nem mondanám, mert ökörködünk. Olyan, mint a vattacukor. Puha és olvad. Gyönyörű a szája. Főleg reggel. Ötvenszer szól az ébresztője, mégis pont időben kel fel. Ilyenkor becéz. Mindig becéz. Levelet hagy, és azt írja: Drágám. A nagy N betűje úgy öleli a következőt, hogy azt gondolnád más betűvel nem párosítható. 
Úgy szeret, mint én. Sokszor, keveset.
Olyan erővel jött be az ajtómon, ahogy az erdőben eltévedt rohan a megpillantott tisztásra. Látom a szemében, hogy friss a levegő. Ha megölelem, nem figyelek arra, hogy hogyan lélegzem. Úgy áramlik a mostjó, mint torokban a langyos tej, késő este.
Cigarettázik. Néha megkínál. Figyelem, ahányszor kifújja a füstöt, készítek egy fotót. Sárga és szürke a paletta. A füst olyan ajtókat nyit ki, amik a szobában kilenczár alatt kuncognak. Ilyenkor mond, nem csak beszél.


A cigaretta hangja eloltáskor. Az már Te vagy.
De te leszel a jóreggelt és a tele szájjal beszélés.
Majd megértem. Majd megértelek. Mert megéri,

Itthagy-lak

A színpadon álltam. A nézőtér üres. Éreztem, ahogy a forró lehellete a fülem tövétől a lábujjam hegyéig áramlik a testemen. Nem hagyta, hogy felé forduljak. Értelmetlen mondatokkal csiklandozta a nyakam. Az egész színház forgott velünk, mire észhez tértem, már a hátába kapaszkodva suhantunk az üres székek közt. Zöldes-barna anyagok libbentek utánunk. Szédültem az illatától, mégis görcsösen kapaszkodtam kemény mellkasába. Nem voltak akadályok, átrontottunk minden zárt ajtón.
Függönyök. Nehéz, bordó, bársonyfüggönyök katonasorban vártak. Megállt. Gyöngéden lehámozta korongként rátapadó ujjaim. Huzat volt, a függönyök vigyázzba állva, mintha csak azt várták volna, mikor szólalok meg. Magamban tragikomédiába illő monológokat állítottam össze, de mire megszólaltam volna, újból süvített az arcomba a szél.
Nyílt terek, napsütés, színek kavalkádja. A gyorsaság miatt semmit nem voltam képes beazonosítani. Egy gyorsvonaton utaztam valakivel és párás volt az ablak. Illatos pára! A fülkében sötét. Ott volt. Éreztem. Tudtam, hogy ha átnyúlok és megérintem az arcát, mosolyra görbül majd a szája. Féltem, ha megszólalok, nem kizárt, hogy itt hagy. Újból éreztem a lélegzetét. Ezúttal közel az enyémhez. Égetett. Hallottam, ahogy nagyokat nyel, kapkodva veszi a levegőt. Az ujjbegyével végigtáncolt az ajkaimon. Az én szívem már lassan kívül dobogott... Azt várta, hogy majd én átvágtázok azon a pár miliméternyi távolságon. Nem tudtam, ki ő, és miért van itt. Azt akartam, hogy olyan erőszakkal és gyorsasággal falja fel arcomat, ahogy egy metró gázol át egy arra tévedő kóbor kutyán.
Ez voltam. Egy mazochista, kóbor állat. A biztonsági sávot régen átlépve, kéjtől remegve vártam, hogy a metróhuzatban kettévágjon a szerelvény. Fékcsikorgás. A "Jajjistenem", a "Pontidőben" és a "Maganemnormális" mondatok már-már idegtépő ismétlődéssel ostromoltak. Megragadta a derekam és felcibált a peronra. Éreztem, hogy elégedett.
Hallottam távolodó lépteit.
Láttalak, üres szék, bársonyfüggöny, pára az ablakon, 4-es metró. Egyszer utolérlek, csak ébredjek fel.

(Sz)építkezések

Házat építek. Magam köré, sok ablakkal. Kerek ablakok. Nincsenek sarkak, ahová duzzogva vonulhatok, vonulhatsz.

Kiválasztottam a szőnyeget, puha. Ha sírsz, elröpít olyan házba, ahol sarka van az ablaknak.

A kanapé barna. Nyitható és csukható. Szétnyitva tartom, hátha egyszer itt alszol. Akkor majd végignézem, ahogy a leheleted betölti az ágyneműm minden egyes műszálát.

A téglák erősek. Elvárásokból épül a ház. A szomszédok segítőkészek. Te is:(?) magas házat akarsz, széles pincével. Oda majd leviheted azokat, akikkel álmodni akarsz, ébredni nem. 

Az emeleten a hálószoba. 

Kanapéval.

A napokban már nem nyitom szét. Kisebb helyen hozzám kell bújj.

Függöny nincs az ablakon: ha felkelsz, mindenki látja majd, ahogy szégyenkezve húzod magadra a pokrócot; ahogy kiömlik a kávé a kályhára; ahogy összefogom a tegnap levetett nadrágodat. 

Szó nélkül.

Elmész. Visszajössz. Hovamész. Mikorjössz. -Nincs ilyen, mert nincs ajtó. Csak egy nyílás. Kézen fogva lebben át rajta a Könnyelműség és a Kötetlenség. 

Néha szitát teszek a nyílásra; (A legyek miatt.) ilyenkor lábujjhegyen járkálsz.

Tudlak.

Tudom, hogy hol laksz.

A felhődre építem házamat.

Húsz sor a máról

Csigába a ház, fába a kéreg, rántotthúsba a bunda.
Szorulunk.
Meleg van itt, ablak csak befelé nyílik,
Beléd, és belém.
A zárak egyformák. Jobb is.
Úgyis egymásba folytak már,
Bársony között a Tudodmicsodák.

Ragacsos házad küszöbén topogok:
Szép vagy.
Kéreg bújik a Tölgyhöz,
Húsz ráncában lepereg a harmat.

Serceg az olaj,
Sós harmat a szálkás húsra.
Puhulsz Bundás!
Még Húsz perc:
Te én leszel.
Én te leszek.
Te ház leszel, én csiga.
Nem félünk.
Most fordítva!

Könyörgés

Első.

--Még csak ezt add meg, Uram, és többé nem kérek semmit!

A kétségbeesés utolsó szakaszai. Fűt, fát, az életed is elígéred. Azért.

Aztán, mitadazisten(!), ígéreteidet bedugod a párna alá, és sohse vetsz ágyat.

Következő.

Az izzadtságszagú ágynemű sótól nedves. Nagy szavaktól duzzad a párna. Kikandikál a Kérlek, a Mostsegítsmeg. Kezek görcsösen összekulcsolva.

A plafonra nézel és látod az égen a csillagokat. Felszaladnál Hozzá, hogy gyorsabban menjen. Létrát csinálsz ígéreteidből.

Mászol.

Minden lépéssel rövidül a létra alattad.

Fent vagy és nem látsz senkit. Csodálkozol. (?!) Nincs talaj, a lebegés módszerét ilyenkor elfelejti az Ember.

Zuhansz.

Ennél puhább tenyérbe még sohse estél. Felnézel, és megjegyzed: --Istenem, magasabb vagy, mint a képeken!

Utolsó.

Reményeidet a kertbe teregeted. Fúj a szél. Lebegnek.

Illatos párnahuzatok közt sétálgat az elégedettség.

Köszönöm.

LÉLEKZET

Szivarfüst. Dohszag. Pólyabűz. Forróság.
Gyakori okok a szoba szellőztetésére.
A VASÁRNAP kinyitja az ablakot. (Résnyire.)
Ha közel állsz, érzed, ahogy a padlóra csurog a napfény. Bizsereg az arcod.


A sarokban ülsz. Írsz. Magadnak. Nem is a VASÁRNAPNAK. Sohse voltál vele jóban.
A sarokból tisztán látsz: szárad a perec az asztalon, légy kínlódik az ablakon, a szőnyegen apró morzsák sorban állnak, zoknidra várnak. Messzebb akarnak jutni. A konyha a végállomás. Csöndesen letáboroznak a hokerli-lábak  közt. Jön a söprű. Pár mozdulat. Itt ér(sz) véget.


Mire a szoba megtelik levegővel, beront a HÉTFŐ, szivarral kezében.

Nyár(s)on sült barátságok (a maradékok varázslata)

Hozzávalók:

• 2-3 evőkanál ember, mint olyan;
• 13 deka átrágott mondat;
• számtalan előmelegített ölelés;
• egy csipetnyi azonosság;
• 4-5 db. hámozott öntudat;
• 1-2 együtt ébredés;
• 1 kávéskanál cigarettafüst;
• mosoly, kacagás, sírás-rívás ízlés szerint

Elkészítés:


Fogjuk a 13 deka átrágott mondatot, és a 4-5 db hámozott, apróra darabolt öntudattal, egy nagyobb padra rakjuk, majd jól összekeverjük. Lassan adagoljuk hozzá a 2-3 evőkanál embert, nehogy összefusson a massza. Hozzáadjuk az 1-2 együtt-ébredést, és a csipetnyi azonosságot egyszerre, majd kemény masszává gyúrjuk. Ha összeállt, felszúrjuk a nyár(s)ra. Pár hónapon, éven át sülni hagyjuk, majd, amikor már omlóssá kezd válni, hozzáadjuk az előmelegített öleléseket, ezek terv szerint összetartják, amíg még sülnie kell. Mikor már aranybarnára sült, tálalhatjuk. Körítésnek az 1 kávéskanál cigarettafüstből, és a mosoly, kacagás, sírás-rívásból kikavart és kiformázott szíveket használjuk.


Fogyasztása melegen ajánlott, de hűtőben tárolva tapasztalatok alapján több évig is eláll.


Jó étvágyat!

(Pé-nek augusztus tizenharmadikára)

Van egy Mineknevezzelek a szívemben. Az Orvos szerint operálhatatlan.

Túl Kockázatos.

Áttétes.

A tüdőmre.

Két eset van. Amikor nem kapok Levegőt, és amikor túl sokat.

ELSŐ.

A tünetek általában reggel jelentkeznek, esetenként napközben. Tompa fájdalom, rettentő hiányérzettel társulva. (Persze, a Levegő miatt.) Napközben elviselhető. Fő a kávé, jár a postás. Nyugodtan sétálgat a Nemérdekel. (Nem ér, de kell.) Vannak napok, mikor este. A legrosszabb. Hat körül már érezni lehet közeledtét. Félelmetes vendég!

Az Orvos szerint a tüdőn lehet segíteni. Nem akarom. (Lásd! Második.)

MÁSODIK.

A tünetek kizárólag este, éjjel és kora-hajnalban jelentkeznek. Váratlanul. A Kockázat végigsöpör az éjszakán. (Hurrikán!)

"Ilyenkor nem érzek fájdalmat, Doktor Úr!"

Mintha öl(el)ne. A tüdőmet a Levegő. A szívemet a Kockázat.

A második mindig egyedül ér. Van, mikor hallucinálok. Beszél hozzám. Az mondja, szeret. Nem enged el. Aztán reggel lesz, és én borzasztó józan vagyok. Fázni kell tőle(m).

A minap megcsókolt a Kockázat.

Mosolyogtam, és felhívtam az Orvost:

--Haló, Doktor Úr! A Kockázat még menthető, én lassan belehalok.

(Nem lesz itt műtétről szó, sem gyógyszerekről.

Egy nap majd jön egy Vonat. A peronon a Mineknevezzelek. Én fulladok az ELSŐ-osztályon.)

Kisboltban szokott vásárolni. (Támogatjuk a helyi termékeket, estébé.)

--Ha jobban belegondolsz, nincs szükséged a mindennapi felháborodásra, amit az ötvenen túli "hölgy" generál teleszájjal elmotyogott udvariatlan mondatfoszlányaival, minekutána hazamész, és elmajszolod a tévé előtt a kimérős nápolyiszeletet. -

A hangulat tehát adott. Akciók nélkül.

Kijön a boltból. Színes plakát hömpölyög a járdán: Az új ÁRUHÁZ megnyitója városunkban...

Releváció! A végrevalahára különböző variációi hangzanak el. Egy bolt, ahol MINDENT megtalálsz.

Kedden felölti szívére a vasárnapi BÁRSONY-inget.

Elindul.

Izgul.

Remeg.

Megérkezik.

Az áruház késik.

Nincs sor.

Egyedül van. (Félő, hogy átverés.)

Végül egy mosoly után nyílnak a kapuk, süt a nap, minden való-SZÍN-ű!

A tízféle országból importált banánok szemmagasságba csipeszkednek. Akció a szalámi-részlegen! Sárgulnak a mustárok.

Hűbelebalázs vásárol. Vesz. Mitparancsol. Szekere tele, tolni alig bírja. A KÍNÁLAT mégsem elégedett: megalszik a polcon a tej, a promóciós mosóporok szájukat biggyesztik.

Előgurul a kasszához.

--Húségkártyája van?

--Nincs.

--Ez esetben, megkérjük szíveskedjék visszapakolni szekeréből a polcokra,ezek után bármiféle probléma nélkül távozhat.

Értetlenkedik, míg az elárusító a kezébe nem nyom egy papírt, amin a következő áll:

A hűségkártya használata azon vásárlóinknak kötelező, akik különleges ajánlatainkat igénybe veszik, név szerint Forró ölelés- csomagunk, Eszmecserére való lehetőségünk, Álmatlan éjszakák generálása és Szívrablás különkiadásunk.

*Megjegyzés: Ezen termékek szavatossági ideje a nyár befejeztével lejár, további fogyasztásukért üzletünk nem vállal felelősséget.

(Ajánlás, levél helyett)

VOLT egy diófa.
Gyönyörűség! Még most is. Csak az az ága. Az az egy, amin mindig. AZ nincsen.
(Pedig és mégse.)
Letörtem. (Szánom-bánom, nemcsakénvoltamistenengemúgysegéljen.)


A történet egyszerű.
Addig ülsz a nyakán, amíg minden levelét letépkeded (pótcselekvés, bla-bla.), aztán mire csóré, mint a frissen pucolt karalábé, még hintázol is rajta. {Mutogatsz: "Az a kedvenc ágam, nézzétek! Ott szoktam mindent csinálni." (Hányni is oda jársz!)} Aztán, láss csodát!


Letörik.
Meglepődsz.
Esel.
A zuhanás jó, ha tudod, hogy puha a fű.
Azóta csak betonra.
A beton meleg, mert nyár van. Fáj. Mire katona leszel, satöbbi.
Minduntalan próbálod visszaragasztani az ágat. Nem jó a ragasztó, nem jó aki ragasztja, nem jó, AKIT ragasztasz!
Az Isten tudja.
Belefáradsz.




Most már csak egy szendviccsel a kapud előtt állnék. Mosolyognál rám, a kígyóra. Nincsen mérgem, neked annál több ellenszered.
De ez mit sem változtat mindenen.
Az ág letört, a diófa GYÖNYÖRŰSÉG!