Házat építek. Magam köré, sok ablakkal. Kerek ablakok. Nincsenek sarkak, ahová duzzogva vonulhatok, vonulhatsz.
Kiválasztottam a szőnyeget, puha. Ha sírsz, elröpít olyan házba, ahol sarka van az ablaknak.
A kanapé barna. Nyitható és csukható. Szétnyitva tartom, hátha egyszer itt alszol. Akkor majd végignézem, ahogy a leheleted betölti az ágyneműm minden egyes műszálát.
A téglák erősek. Elvárásokból épül a ház. A szomszédok segítőkészek. Te is:(?) magas házat akarsz, széles pincével. Oda majd leviheted azokat, akikkel álmodni akarsz, ébredni nem.
Az emeleten a hálószoba.
Kanapéval.
A napokban már nem nyitom szét. Kisebb helyen hozzám kell bújj.
Függöny nincs az ablakon: ha felkelsz, mindenki látja majd, ahogy szégyenkezve húzod magadra a pokrócot; ahogy kiömlik a kávé a kályhára; ahogy összefogom a tegnap levetett nadrágodat.
Szó nélkül.
Elmész. Visszajössz. Hovamész. Mikorjössz. -Nincs ilyen, mert nincs ajtó. Csak egy nyílás. Kézen fogva lebben át rajta a Könnyelműség és a Kötetlenség.
Néha szitát teszek a nyílásra; (A legyek miatt.) ilyenkor lábujjhegyen járkálsz.
Tudlak.
Tudom, hogy hol laksz.
A felhődre építem házamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése