Fa vagyok

Fa vagyok,
tavasz van.
Árnyékom a hátadra vetülve
beleivódik bőröd mélységeibe.
Rügyet bontok
épp ideje, ideje,
mondhatnád.
Hallgatsz inkább
mert pattanok
rügy vagyok
lekoptam hátadról
(érzed még ágaim
tudom)

Tél van
megpihensz rajtam
madár, ami vagy
Nem engem szarsz le,
a padot.
Ág vagyok
roppanok
(fáj a hátad,
ugye)

Bennem laksz
bogár vagy
hátadon viszel
Ősz van
kellek még.
(kellesz már)

Levél vagyok,
kapaszkodok
kérgemnek dőlsz,
pont jó helyen
tartalak.
Nyár van
fa vagyok
(fa leszek)

Átcipeltél már
minden évszakon
gyökeret eresztve
utazok hátadon.
Itt maradok
vá-lás, vá-lás
te-to-vá-lás.

Befejezetlen maradások

Mint levágott haj a kagyló szélén
kádban fekvő térded habja
Késen hagyott alvadt vérén
kettétörött vágy darabja
Fésűben a fáradt hajszál
fogad közt a muszáj ragja
Fejemben a hangod kószál
elmosódott szavad rangja

Így maradok én is
pont nélkül
bevégezetlen

Személyes (név)mások

Mindennek megvan a maga helye.
Ezt hajtogatta,
és visszatette
a tojásokat az ünnepi asztalra.

Sose jó úgy, ahogy.
Mindig úgy kell, ahogy.
Én, te, ő, mi, ti, ők.
Első kettő előnyben.
Mindig követik egymást.
Követnek egy mást.
Ilyen sorrendben.
Mert ha kettő van, hát
párosan szép az élet!
Ő meg, igazán
csináljon, amit akar.
Mi jól megvagyunk,
kivéve,
amikor rosszul,
és amikor nem vagyunk.

Tá-ti-ti-tá-ti-ti.
Idegeken zongoráznak.
Shh. Jobb, ha hallgatsz.
Sose hallgatsz.

Úgyszeretlekmajdmegeszlek.
Megállazeszedhaeszed.
Bolondakisír.
Árulkodójúdás.
Nincsispirostojás.

Felszedem a padlóról.
Én. Én. Én.
A tojást.
Mögöttem állsz.
Te. Te. Te.

Az asztalról lebillen a kés.
Mindennek megvan a maga helye!
Piros lett a tojásnak a sárgája.

Te. Te. Te.
Én. Én. Én.
Te. Te. Te.
Én. Én.
Te. Te. Te.
Én.
Te. Te. Te.
Befogtad a számat.

(Na, ezt takarítsd fel!)

Juan Carlos nem akar meghalni

Napok óta arra ébred, hogy nem kap levegőt, mert folyton bedugul az orra. Mindig megbeszéli a többiekkel, hogy este majd vizes törülközőt raknak a fűtőtestre, hogy ne legyen olyan elviselhetetlenül száraz a levegő. Aztán éjjel, ha hazaérnek már a francot se érdekli a levegő páratartalma.

Reggel szimmognak és krákognak.

"-Meleg van, túl meleg!"

Homályosan látja még a szobát, a tavaszi nap égeti az arcát. Felül ágyában, beméri papucsának párját, majd odamászik hozzá. Minden csütörtökön egyedül van. Forgatókönyvíró. Telenovellát ír. Meg akarja ölni a főszereplőjét, hogy legyen már vége. Csak még nem tudja, hogyan.

Az ablakhoz vánszorog, a párkányról az asztalra pakolja az olajas serpenyőket és levegőt enged a szobába. A huzattól kinyílik az ajtó és hátracsapódik. A közös konyhában mosogató lány úgy bámul rá, mintha a 7-es szobában még sosem állt volna emberfia. Vizsgálgatja az író szakadt alsónadrágját. 

"-Kínos reggeli merevség."

Pár hosszú másodpercet még állnak egymásra bambulva, majd a lány összeszedi elmosott tányérait és elviharzik. Az író negédes pillantást vet szakadt alsójára, becsukja az ajtót. A szomszéd szobából kiabálás hallatszik: 

"-Kurva galambok! Hogy minden áldott reggel pont ide!"

Vállat von, majd rágyújt. Maradt még pár korty a tegnap esti kávéból, azt leerőszakolja torkán és bekapcsolja a tévét.

"-Időjárásjelentésünket láthatták. A viszont látásra!"

--Háh! -felszökik az ágyból, előveszi kéziratát és írni kezd:

"Juan Carlos kedvesével sétál a hátsóudvaron. Bűnős, izzadó tenyerét Esmeralda meztelen vállára helyezi.

-Furcsa egy tavasz! Hőguttát kapni márciusban."

Hirtelen az asztalra csapja tollát, kinyitja az ablakot és kiugrik.

A szomszéd párkányán csipegető kurva galambok elmondása szerint az író ugrás közben ezt kiáltotta: 

"-Megdöglesz, Juan Carlos! Ha addig élek is!"

Mivel az épület 7-es szobája maximum az első emeleten helyezkedhetett el, a forgatókönyvíró jelenleg kómában fekszik az intenzív osztályon, abból a sajnálatos véletlenből kifolyólag, hogy a 7-es szoba ablaka alatt aznap reggel egy világoskék Opel Corsa parkolt. 

"Esmeralda a hátsóudvaron vörös rózsáit öntözi a márciusi kánikulában."