Oblivion

Azt a cipzárt,
azt a kertet
jól felhúzni,
ne lásson be
senki, aki arra

téved.


Parton hagyott
inget is csak
az vesz
magára, aki

fázik.

Fejezz be

Tudom, hogy
akkor meg miért
mert én már teljesen
és ha nem, hát én
a tegnap még
hogy mára már
meg sem hallom, amit
meg sem hallod, amit
fülünk sincsen, mégis
sírunk, mert
pedig kacagni


Részlet vagyok.
Fejezz be.

Állomás

Maradj még vagy
Takarodj.
Nem bírom végignézni,
ahogy toporogsz.

Behunyom szemem,
ott vagyok, ahol
beragadt a zongora
egyik feketéje.
az aszfaltba tapadt
az átjáró cipője.

A peronon marad
minden sóhaj.
Nem megy tovább.
Csak mi megyünk,
hát menj már.

Én úgyis maradok
lekaparlak szemhéjamról.
Mire kinyitom,
hó lepi be
a megállóban
a padot.

Minden kagylót összeszedtem, lassan a talpam alá gurul a víz.

Mindvégig tudtam, hogy
errefelé tartasz.
Kezedben tartasz engem, s
a világot mérlegre teszed,
én leszek nehezebb.

Mert súlyos az én szívem,
kedvesem.
Minden ütemmel húzza a
nyakad.
Tegnap gyorsan vert, hogy
táncolj.
Eltáncold magad.

Mindvégig tudtam, hogy
bolond vagyok,
nélküled bolondabb.
Mert súlyos az én szívem,
kedvesem.
Patakból kiszedett kő.
Messzire dobod,
a sodrás visszahozza,


Mindvégig tudtam, hogy
te vagy az.
Messziről láttam, ahogy
a hullámok föléd csapnak.
Mert súlyos az én szívem,
kedvesem.
Hullámként sodor neki a partnak.

Mindvégig tudtam, hogy
erős vagy.
Elbírsz engem, és elbírsz velem.
Mert súlyos az én szívem,
kedvesem.
Lehorgonyzott zátonyodban,
és mindvégig veled
m a r a d .

Hermeneutika

Törtél már el
gyönge szívet,
hogy kitaláld, mi marad?

Vágtad már le
saját szárnyad,
hogy megfogj egy madarat?

Öntöttél már
tiszta vizet,
hogy elmosd a múlt nyarat?

Ettél már meg
minden rosszat,
hogy megmaradjon az a falat?

Álmodtál már
puha hóról,
ami hajnalra mind elolvad?

Estél már le
magas lóról,
hogy a levegőben talpon maradj?

Hallgattál már
hangos zenét,
csak azért, hogy csendben maradj?

F u t o t t á l   m á r
s z é l l e l  s z e m b e n ,
h o g y  m e g t a l á l d  ö n m a g a d ?

Többesszám

"Egyedül voltam sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan."

Olyan ez a tél, mint
sápadt madarak
hangtalan röpte
a Duna vizén.

Aznap a karjaiba vont
a magány
és úgy szorított
mintha mindig
az övé lettem volna.

Együtt repültünk a
s e m m i b e .

Ő tanított repülni.
Olyan tájakra vitt,
ahová együtt nem lehet,
hajnali fényben
karcolni a folyóvizet.

Otthagyott, aztán
elengedett.
Magam engedtem el,

mert egyedül
nem m a d á r
az ember.

Most tél van és én
sápadtan nézem,
ahogy a
hajnali fényben
karcolják a folyóvizet.

"Magad vagy, mondták, bár velük
voltam volna én boldogan."