Megjavítani olyan dolgokat, amik elromlottak. Ez volt a szakmája. Fogaskerekek közt érezte otthon magát, a kanapén érezni lehetett a gépzsír szagát. Beleivódott a sok év során.Egy-két fogaskerék talán még most is bujkál az erkélyen. Lopta őket, a "jó lesz ez még valamire" okáért.
Akkoriban azon kívül, hogy néha-néha elcsent egy fogaskereket, ami igazából senkinek sem hiányzott, nem ártott senkinek.
Igencsak modoros és makacs embernek ismerték. Sokszor összeültek a munkatársakkal kanasztázni. A borszagú kacagás behallatszott a gyerekszobába. Ilyen esték után a hamutálak alapos mosásra szorultak.
Asszony a háznál, még mosolyog. Még és már. Mert az akadozott nyelvű mondatoktól, amik egy bűzös szájból hangzanak el, nem mosolygott. Akkor is csak lefelé görbült a szája, amikor a férfi kivette kezéből a söprűt és kettétörte a nyelét.
Van az az érzés, amikor annyira megijed az ember, hogy hirtelen elmelegedésében a nadrágjába csinál. Egy-két cseppet. Nem kell több ahhoz, hogy megszégyelje magát és sírni kezdjen.
Ilyesmit érezhetett akkor az asszony.
Nem verekszik. Csak nem szereti, ha megmondják neki, mit és hogyan csináljon. Azt a mondatot sem szereti, hogy 'Ne igyál többet.'
Egyre többször hallja. Vagy inkább nem hallja. Mert nem akarja. Kényelmes. Mint a gépzsírszagú kanapé. Évek óta nem dolgozik fogaskerekekkel, mégis, ha igazán közel hajol az ember, a redők közt még érezni lehet azt az áporodott szagot.
Az évek teltével a modorosság kinőtte magát egy olyan emberré, aki saját tükörképével sem barátkozik. A gyerekszobába már csak a borszag árad. Kacaj nélkül. Néha egy cinikus megjegyzést követő mosoly. Ennyi maradt.
Mert belekeseredtek a nincsbe. A kaparásba.
Mert a vak tyúk is, de a néma gyermeknek az anyja sem.
A nem kívánt mondatok listája egyre csak gyarapodik. Akárcsak a ráncok az arcán. Évek óta nem dolgozik fogaskerekekkel, de a redők között látni lehet az elromlott gépezetet, ami csak egy csavarhúzóra vár.
