Hűvös van itt.
Fiók exisztenciám.

Fiók ok.

Szűkülnek szívem szobái,
száz szekrényben szorulnak a szavak.

Egyik szobában te is jártál.
Ott is hagytalak.
Végtelenszer zártalak fiókba,
mégis kilógott a papír sarka.
A sarokban a fal kezd penészedni.
A maradjtól kéne szellőztetni:
ablak nyílik, 
az elhasznált szavak 
a fölösleges mondatok közé 
repülnek.
Ilyenkor tisztul(ok).
Tisztulnék.
De a papír sarka.
Minden fiókból kilóg
egy mondat.
Nem tudom bezárni.
Nem tudlak bezárni, 
szívem.
Rendet kell rakni, 
kiszedni minden használhatatlant.
Csak tudnám, 
mi az, 
mire még szükség van.

Végül minden
visszakerül.
Ábécé sorrendben, 
szerzők szerint szép sorjában.
Akár a könyvtárban, 
ahol csak akkor 
kerülsz le a polcról, 
ha már a sarkad 
sem látszik 
a vastag portól.


Egyszer magamat is 
berakom.
A legfelső fiókba.
Ahonnan
sosem látszik, 
hogy ki
a papír sarka.

Kapaszkodás

Ősz van.

Görcsös vackolódások időszaka.
A gondolatok fél lábbal az avaron, másikkal az ágak hegyébe kapaszkodva várnak.
Arra a pillanatra, amikor a két láb összeér. Táncol a szélben könnyed mozdulatokkal a jobb és a bal.

Egy levegővétel- egy levéllel több az avarban. Zöld a barnák közt.


Elmerültem az avarban, te a szavakban.
Nyakig vagyunk, vastag sállal.


Levél voltam az ág hegyén; avar voltál, csiklandoztad a talpam.
Leestem.
Kifogtál.
Zöld vagyok. Te barna.
Együtt megsárgulunk.
Hó lesz majd, és hideg.
Te csak táncolj, falevél, majd zöld ágra vergődünk!

Hazatalált a gyerehaza

Lett egy lány. Máris szeret. Nőnek nem mondanám, mert ökörködünk. Olyan, mint a vattacukor. Puha és olvad. Gyönyörű a szája. Főleg reggel. Ötvenszer szól az ébresztője, mégis pont időben kel fel. Ilyenkor becéz. Mindig becéz. Levelet hagy, és azt írja: Drágám. A nagy N betűje úgy öleli a következőt, hogy azt gondolnád más betűvel nem párosítható. 
Úgy szeret, mint én. Sokszor, keveset.
Olyan erővel jött be az ajtómon, ahogy az erdőben eltévedt rohan a megpillantott tisztásra. Látom a szemében, hogy friss a levegő. Ha megölelem, nem figyelek arra, hogy hogyan lélegzem. Úgy áramlik a mostjó, mint torokban a langyos tej, késő este.
Cigarettázik. Néha megkínál. Figyelem, ahányszor kifújja a füstöt, készítek egy fotót. Sárga és szürke a paletta. A füst olyan ajtókat nyit ki, amik a szobában kilenczár alatt kuncognak. Ilyenkor mond, nem csak beszél.


A cigaretta hangja eloltáskor. Az már Te vagy.
De te leszel a jóreggelt és a tele szájjal beszélés.
Majd megértem. Majd megértelek. Mert megéri,