Hason lat

olyan ez,

mint mikor egész nap csak wc-re kelsz fel az ágyból
mint mikor csak azért nyitod ki az ablakot, hogy felhangosítsd az esőt
mint mikor csak azért hallgatsz hangos zenét, hogy azt higgyék nem vagy egyedül
mint mikor melltartóban elalszol, hajnali négykor a blúzod alatt kikapcsolod és a padlóra dobod
mint mikor napok óta tervezed, hogy meggyújtod a gyertyákat és befekszel a kádba, mégsem teszed
mint mikor a reggeli fény mellett rájössz, hogy égve hagytad a lámpát
mint mikor az utolsó simogatást anyádtól kaptad két hete
mint mikor az ágyad csak macskaszőrrel telik meg hónapok óta
mint mikor leesik a faladról a festmény, mert nincs erőd rendesen beverni a szöget
mint mikor végignézed a telefonkönyved és rájössz, hogy nincs, akit felhívj
mint mikor ijesztően tiszta a konyhád, mert nincs kedved enni
mint mikor frászt kapsz attól, ha kopognak az ajtódon, aztán rájössz, hogy csak a vízórát jöttek leolvasni

nincs hasonlító, csak hasonlított.

Változatok egy meg nem történt mozdulatra

Aznap lassan keveredtek egymásba
az első mozdulat olyan
visszafordíthatatlan folyamatot indított,
amitől sosem lesznek már ugyanazok.
egymást követték a hullámok
egymásba simult
kék a zölddel
mélyre kúszott,
majd újra felszínre tört.

aztán szélcsend

partra dobott mosolyok jelzik,
hogy itt egyszer már járt valaki
hogy végtére is
mégsincs egyedül az ember
hogy jönni fog
kell, hogy legyen valaki,
aki a salakot kihordja,
ablakot nyit.

Aznap lassan keveredtek egymásba.
Festékes ecset a vizespohárba.

Nyugodj

Mantrának készültél, 
s lásd, itt vagy szívem.

Mondogatlak minduntalan:
pitvaronként csendesítem
azokat a szavakat, amiket
már rég elfeledtél volna
nélkülem.
Hajamba fontam mindet az évek során, 
hogy a betűk sorban maradjanak.

Súlyos vagy, szívem. 
Mindig is az leszel, tudlak.
Ma mégis nyitva maradt 
ablakok közt
ismétlem, hogy nyugodj.

Zavard ki a salakot.
Rakd újra a betűket.
Húzd ki magad. 
Mély levegőt. 
Előre.