K ö t é l

Mióta az eszemet tudom nem vagyok a saját hajóm kapitánya.
Egyszer kikötöttem egy parton, ott felültettem az elsőt,
odakötöttem a kormányhoz és mondtam neki, hogy indulhatunk.
Aztán addig szorítottam a köteleket,
amíg megfulladt szegény.
Volt, aki szívesen jött, szerette a köteleket.
Olyankor alig vettem észre,
hogy igazából ő vezet.
Én csak néztem, ahogy lobog az ing a
menetszélben.
De te már a partról láttad,
hogy dugdosom a hátam mögött a
zsinórokat.
Mégis jöttél és én mondtam, hogy
indulhatunk.
Amikor kicsit nem figyeltél,
a bokád köré fontam a kezem.
Aztán mikor észrevetted,
csak annyit mondtál, hogy már megint a
kötelek.
Nyeltem egy nagyot, és
elengedtelek.
Legközelebb okosabbnak
hittem
magam és csak a hajamat engedtem közel:
akkor a szél a nyakad köré csavarta
és téged kirázott a hideg.
Aztán átadtad a kormányt és én
féltem.
Akkor láttam először, milyen hatalmas
szárnyaid vannak.
Sosem fogtam ekkora
madarat.

Aztán rájöttem,
hogy hajóra
nem csak madarat kell vinni.
Nem beszélve arról, hogy
ha partot keresel,
jobb ha azzal fejezed be,
amivel el akartad kezdeni:
Röpülj csak kedves,
eldobtam a köteleket.